Társadalmi kérdések tekintetében mindig a történelmet és a Védákat, az Indiai szentírásokat hívom segítségül. Amennyiben utánanézünk a kérdésnek és mindkettőnek, kirajzolódik előttünk, hogy a társadalmi élet nem volt mindig ilyen problémás és nehézségekkel teli..., sőt kifejezetten élhető és termékeny társadalmi élet folyt azon a földön, ahol most mi is élünk. Az, hogy ma nem így vagy, azért lehet, mert valamit, vagy több dolgok kifejezetten az alaptermészetünkkel ellentétesen csinálunk. Az alábbiakban megpróbálom összefoglalni, mi is a különbség egy olyan társadalom képe, mely kb. 5000 évvel ez előtt létezetett, ennek ellenére élhetőbb volt és a mai  társadalmak képe között.

Az alábbiakban társadalomtudományi szempontok figyelembevételével (is) probálom meg bemutatni a védikus társadalom legfontosabb jellemzőit. A felvázolt kép alapján lehetőség nyílhat arra, hogy összehasonlítsuk a védikus irodalom szerinti ideális társadalom képét a jelenleg is fennálló, "civilizált" társadalmakkal.

A védikus társadalmi rendszer szerkezete, felépítése:

A Védák kinyilatkoztatásai szerint a társadalmi rendszert nem emberek alkották, hanem isteni eredetű volt. A szentírások ezentúl kijelentik, hogy az általuk kinyilatkoztatott társadalomi modell nem pusztán egy adott népre vonatkozik, hanem az egész emberi társadalomra. Vagyis az általuk ismertetett társadalomkép nemcsak nemzet társadalmára, hanem a világ egészére, mint egy világszintű társadalomra is értendő. A védikus civilizáció társadalmi berendezkedése Isten parancsolataival és törvényeivel összhangban álló életmódrendszer volt, melynek célja,hogy az emberiséget olyan tettek, kötelességek elvégzésére sarkallja, melyeket végrehajtva eljuthatnak a felszabadulásig, vagyis visszatérhetnek Isten lakhelyére. A társadalmi rendszert, felépítése miatt életrendszernek nevezték, mivel két részre tagolódott, a varnákra (vagyis a társadalmi rendekre) és asramakra (vagyis életrendekre). Minden varnának és asramának megvoltak a maga sajátságos kötelezettségei. Volt, ami kívánatosnak számított az egyik társadalmi osztálynál, de a másiknál ugyanaz lealacsonyítólag hatott.  A négy társadalmi rend egyikében ki-ki a maga osztályának megfelelő kötelességének végrehajtásával gyakorolhatta a felszabaduláshoz vezető, rá kiszabott lelki cselekedeteket, a különféle életrendek pedig a folyamatos, egész életen át tartó lelki fejlődést szolgálták. A négy társadalmi rend és életrend bemutatására a következőkben kerül sor. A Bhagavad-Gitá szerint a társadalom egésze a háromfajta guna vagyis a személyes jellemzőket meghatározó törvényszerűségek és a karma vagyis egy bizonyos tevékenységre való hajlam alapján osztható 4 társadalmi rendre (varnára). A társadalmi ranglétra legalsó fokán a sudrák, vagyis a művészek, szolgálók és kétkezi munkások álltak. Jellemző volt rájuk, hogy csak számukra lehetett megengedett mások által alkalmazásban állni, a többi varna gazdaságilag és foglalkozásukban önálló maradt. Legfőbb kötelességeik közé tartozott mások szolgálata, a kitartó és kemény munka, általános erkölcsi elvek betartása, (pl.: ne lopjon) és végül, a házasságkötés. Ezzel szemben lehetőségük volt, hogy büszkék legyenek saját munkájukra. A társadalmi rendszerben felettük álltak a vaisyák vagyis az állattenyésztők és növénytermelők, a kereskedők és az üzletemberek. A vaisya egy termelő osztály volt. A felettük álló két osztállyal együtt "kétszer-születetteknek" nevezték őket, ami az jelentette, hogy lelki avatásban is részesültek, így képletesen a lelki élet megkezdésével egy újabb életbe kezdhettek. Ennek szellemében be kellett mutatniuk bizonyos szertartásokat, rituálékat. Legfőbb kötelességeik közé tartozott az állatok (főleg a tehenek) és a föld védelme, valamint jólétet és bőséget teremteni a társadalom számára, ellátni a munkásokat elegendő élelemmel és ruházattal, becsületesen kereskedni, adót fizetni a felettük álló osztálynak, ksatriyáknak. A ksatriyak vagyis a harcosok, rendfenntartók és hivatalnokok voltak. Ők képezték a nemességet, a társadalom védelmezőit. Noha rendelkeztek bizonyos előjogokkal, elvárt volt tőlük, hogy rendelkezzenek számottevő testi erővel és határozott jellemmel. Legfőbb kötelességeik közé tartozott a polgárok - különösen a nők, gyerekek, idősek, tehenek és a bráhmanák- védelme. Ezek mellett annak biztosítása is rájuk hárult, hogy a polgárok tudják gyakorolni előírt kötelességeiket és lelki fejlődésüket. Elvárt volt tőlük, hogy legyenek az első emberek a csatában, és soha ne meneküljenek el a csatatérről, tartsák be adott szavukat, soha ne utasítsák vissza a kihívást. Mindemellett folyamatsoan fejleszteniük kellett az olyan tulajdonságaikat, mint az erő, lovagiasság és a nagylelkűség. Mint hivatalnokok adót szedtek a vaisyáktól. Tiltott volt számukra bárminemű adomány elfogadása. Kötelsességük volt ugyanakkor, hogy tanácsokat fogadjanak el főleg a bráhmanáktól, ismerjék a szentírásokat, különösen az artha sástrát, ne legyenek megalkuvóak bűntény vagy igazságtalanság esetén, vállaljanak felelősséget a királyságában előforduló szűkölködésért, uralják az érzékeiket, elméjüket és csak a szentírásokban foglaltak szerinti élvezeteket hajszolják, végül kötelesek voltak utódot hagyni maguk után. A társadalom legmagasabb szintjén a brahmanak, vagyis a papok, tanítók és értelmiségiek állnak. A brahmanák hagyományos feladataikat tekintve oktattak és lelki vezetői szerepet töltöttek be. Ők határozzák meg a társadalmak értékrendjét és nézeteit. A hagyomány szerint a klasszikus védikus civilázíció korában biztosítva voltak az alapszükségleteik, ezért a lelki feladataiknak szentelhették magukat. Elvárt volt tőlük a nagyon egyszerű életmód. Legfőbb kötelességeik közé tartozott a Védák tanulmányozása és tanítása, az áldozatok és vallásos szertartások bemutatása, és mások oktatása a szertartások végzéséről. Ők elfogadhattak adományokat és adományozhattak is. Lehetőségük volt tanácsokat adni, különösen a ksatriyáknak. Ők nyújtottak a társadalom számára az egészségügyi ellátást is. Tanácsaikért és egészségügyi munkájukért nem várhattak ellenszolgáltatás. Ismerniük kellett a Brahmant (lélek, önvaló, Isten) és ki kellett fejleszteniük magukban minden ideális tulajdonságot, főképpen az igazmondást, becsületességet, tisztaságot, egyszerűséget, lemondást, tudást és a bölcsességet. Ezt tehát a hagyományos védikus társadalmi felosztás. Azt mindenképpen meg kell említeni, hogy a négy társadalmi rend csak névlegesen és kötelességeit tekintve volt hierarchikus felosztásban. Valójában a társadalom egy összefüggő egységet alkotott, melyben ugyanolyan megbecsülés járt bármely társadalmi rend tagjának, és mindegyik osztály szerepe nélkülözhetetlen volt a társadalom működése szempontjából. Egyetlen társadalmi rend tevékenysége sem lehetett nélkülözhető, mivel ennek a rendszernek az alapelve a kölcsönös szolgálat és mindegyik osztály saját előírt kötelességei végzésével szolgálta a társadalom egészét. A védikus irodalom a négy társadalmi rendet és együttműködésüket az Úr testéhez hasonlítja, ahol a bráhmanák a fejet alkotják, a ksatriyák a karját, a vaisyák a derekát, a sudrák pedig a lábát. Ahhoz, hogy a társadalmi rendszer megfelelően legyen képes működni, minden egyes testrésznek a maga előírt kötelességeinek szellemében kell végrehajtania feladatait. Így a test jól működik. Azonban amikor a láb akarja végrehajtani a kar feladatait, vagy a kar a fejét, a rendszer felborul, működésképtelenné válik. E társadalmi rendszer fontos eleme volt továbbá még az is, hogy mindenki szükségleteinek megfelelően részesült a társadalom által termelt és felkínálásra kerülő javakból. A varnasrama rendszer természetével eredendően összeegyeztethetetlen volt  a társadalmi egyenlőtlenség fogalma, tekintve, hogy alapvetően a társadalom minden tagját elsősorban léleknek tekintették és fizikai helyzete, rangja, foglalkozása, egyéb jellemzői csak másodlagos jellemzőit alkották mivoltának. Úgy gondolták, hogy bár minden egyes lélek külön személyiséggel bír, alaptermészetüket tekintve azonban nincs különbség, így a társadalom tagjai között egyfajta testvéri viszony volt. A életrendek célja egyébként az is volt, hogy fokozatosan hozzászoktassák a társadalom tagjait lelki kötelességeikhez. A négy életrend tekintetében a következők jellemezték a társadalmat: A legfiatalabbak a brahmacárik vagyis a tanuló életrendbe tartoztak. A brahmacárik közösségei gyakran távol voltak otthonuktól, akárcsak a bentlakásos iskolák tanulói, és ezek a képzőintézmények elsődlegesen a lelki értékeket voltak hivatottak fejleszteni. A memória és a készségfejlesztés másodlagosnak számított a jellemformálásban és az önmegvalósításban. Még az uralkodó családok fiaitól is azt várták el, hogy inkább a lemondásokkal teli és szigorú, de jellemformálásra irányuló képzést vállalják. Mindennek következtében ezeknek a tanulóknak kötelességük volt cölibátusban, egyszerű életet élni, távol az érzék kielégítésétől és az anyagi csábításoktól. A gurut, vagyis a lelki tanítómestert kellett szolgálniuk és adományokat gyűjteni számára. Ezeken túl kötelességük volt hallgatni, tanulmányozni a szentírásokat, vagyis azonosulni a Védákkal. Fejlődni kellett a következő kedvező tulajdonságok terén: alázatosság, tudás, egyszerűség, tisztaság, lágyszívűség, stb. A hagyomány szerint voltak, akik egész életükben cölibátusban éltek, és vagy brahmacárik maradnak, vagy sannyást vettek fel. 25 éves koruk után a fiatalok megházasodnak és a grihasták, vagyis a családfenntartók életrendjébe léptek. Akik meg akartak házasodni, kiterjedt felelősséget vállaltak feleségükért, a gyermekeikért, rokonaikért és általában a társadalomért. Ebben az egyetlen életrendben volt engedélyezett a szexuális élet. A családfenntartók kötelessége volt a pénzkeresés a család számára, áldozatok és vallásos rituálék bemutatása, a családtagok fenntartása és védelmezése (feleség, gyermekek és idősek), a gyermekeknek lelki értékekre való tanítása, adományozás. Kiemelt kötelességük volt a szentek, a szegények és az állatok etetése, élelmezése. A családfenntartók rendjéből 50 éves koruk betöltésével léphetnek a vánaprasthák, vagyis visszavonult rend életrendjébe. Miután a gyermekek elhagyták az otthont és megállapodtak, a férfi fokozatosan visszavonulhatott a családi kötelezettségektől, és a feleségével együtt elkezdték elméjüket a lelki dolgokra összpontosítani. A férj gyakran ment zarándokutakra, melyre a feleség elkísérhette, de mindenféle szexuális kapcsolat tiltott volt közöttük. A vánaprasthák általában több időt szenteltek a lelki megvalósításra, lemondásokat végzésére és vezeklésre. Miután ezt az életrendet is teljesítette valaki, végül 75 éves kora tájékán a sannyásik, vagyis a lemondottak életrendjébe léphetett. Ez a szint csak azok számára volt elérhető, akiken megmutatkoztak a bráhmanák tulajdonságai. Az ilyen embernek el kellett hagynia otthonát és a családját, és soha többet nem láthatta a feleségét. Társadalmi szempontból halottnak számított, szabadon vándorolt életét teljesen Istenre bízva. Gyakran szadhuknak (szent ember) hívták őket. Főbb jellemzőik a következők voltak: az érzékek és az elme teljes irányítása, az elme a Legfelsőbbre való irányítása, félelemnélküliség és a ragaszkodásoktól való mentesség, egyedül az Úron való függés, Legfelsőbb védelmezőként tekintve Rá. Jellegzetes feladatuk volt még a prédikálás és tanítás az önmegvalósítás fontosságáról és az Istenről való tudásról. Erről főleg a családfenntartókat oktatták, akik gyakran zavarban voltak lelki kötelességeiket illetően. Manapság csak néhány hindu követi nagyon szigorúan ezt a rendszert. Ennek ellenére a jámbor és szabályozott módon élvezett élet, amelyet a fokozatos visszavonulás követ, maradt meg eszményképnek. Mára a varnasrama rendszernek Indiában egy eltorzult formája található meg, melynek a gyakorlatban semmi köze nincsen az eredeti társadalmi felosztáshoz. Jelenleg a társadalom tagjait születési előjogok alapján osztják a 4 nagyobb társadalmi rend valamelyike közé. Tehát, annak leszármazottja, aki a klasszikus védikus civilizációban jelleme alapján méltónak bizonyult mondjuk a brahmanák rendjébe tartozni, jelenleg képességeitől és jellemétől függetlenül, pusztán ezen előkelő családba való születés alapján brahmana lehet. Ezt az abszurditást fokozza, hogy ráadásul ez az osztály felsőbbrendűnek tartva magát nem is hagyja az alacsonyabb kasztok tagjait saját osztályába emelkedni. Ez a varnasrama rendszerben elképzelhetetlen lett volna. A varnasrama rendszerben a sudrák kivételével mindenkinek adott volt a lehetőség, hogy a felsőbb kasztokba emelkedjen, ha erre való alkalmasságát bizonyítani tudta. Ma találhatók alkasztok is a kasztrendszer négy fő csoportján kívül is, melyek tovább csoportosítják az embereket foglalkozásuk alapján, ez a felosztás még hangsúlyosabb, ezt hívják igazából kasztrendszernek. A varnasrama rendszer mostani, egyenlőtlenségeken alapuló, eltorzult megjelenési formájának ellenére korábbi változatábantöbb ezer éven át biztosította a társadalom harmonikus rendjét Indiában és ha a védikus szentírások kijelentéseit elfogadjuk, az egész világon.