Úti cél

Szükségem van a kapcsolatra az érzékenységgel,

mely rálelt a viharra lelkedben,

s elhagyott testem ápoltját látja benned,

Mikor táplálom beléd az életet,

meggyújtom elbukott reményem,

ahogy versenyzek gyűlöleteddel,

fájón susog hangodon a tenger…

Eltolod szíveddel a nappal lángjait,

szemeid elfújják füstjét minden érzés felett,

csönd pihen ujjaink hegyén,

melyek simogatni vágynak,

…mikor megfagy szívünk alatt az érintés értelme…

Szomorúságod összetört,

kihűlt karjaid között vérzek,

szemeidben többet nem veszíthetsz,

már minden észrevétlen,

mi belebukott szerelmünkbe.

Keresem legszebb színeid,

melyek megnyugtatják bőröm,

de hibái fájdalmat ajánlanak neked,

tán ez épp elég, hogy megcsalja a csodát,

s hinni hagyjon abban, amit nem értesz.

Kinevetett báj vagy, megalázva,

mely naiv szemtanúja bukásának,

mert csak elrohant boldogságod vágyát kergeted,

nem hiszem, hogy lehet nélküled élni,

s el lehet fogadni a felejtést…

...de te már sosem fogsz utolérni engem…