Jelenkori „T�red�k” I.

„Oly korban �ltem �n...”,

mibe f�l sz�letni gyermek,

hol az ember, asszonyt p�r�l, k�rve hergel,

m�g a vil�g v�dol, s a lelket em�szti el,

hogy az b�r�k el�tt, el nem k�vetett b�n�k�rt felel…

”Oly korban �ltem �n…”,

hol a k�ts�g erk�lcs, s m�r nem is r�geszme,

melyben b�lcs az, ki meri m�g meg�lni,

mikor gy�nni nem k�sz egy sem, csak �gy, mint felelni,

kik Istenr�l lemondva, mernek m�g rem�lni.

„Oly korban �lten �n…”,

melyre mondt�k: „Vil�g ez, melyben nem seg�t

(hisz az elme m�ly�nek v�ge nincs) az �nmagunkba zuhan�s”,

ezt adja a sorokba kompon�lt tud�s,

s csak gondolatokba fullad a lelkiismeret furdal�s.

„Oly korban �ltem �n…”,

hogy nem �ltem, t�megekkel cs�foltam ki

csak az �letet, kiket m�g a n�ha sem menteget,

meg�llt az id�, s nem l�tszott eleget

v�ltozni semmi az elm�lt f�jdalom �ta, mi lehetett.

„Oly korban �ltem �n…”,

hol a h�bor�k megt�rtek, majd susogtak,

fejekben, tollakkal, pap�rok k�zt zubogtak,

hol szeretni m�r nem volt el�g, csup�n hallgatag,

s fiv�r maga v�r�re h�gott, m�g az any�k vacogva jajgattak.

„Oly korban �ltem �n…”,

miben megt�pt�k az �szint�t,

s magyar�zkodnia kellett a szerelmesnek,

volt b�tors�g tagadni evidenst, s ha a figyelmek meg�ltek,

megloptak a sz�m�t�k s magadba bel� lestek.

„Oly korban �ltem �n…”

mikor m�r lelkeket toloncolt az „er�ltetett menet”,

s napr�l napra �lte az ember, hogy �lete nem kiv�tel,

�zve sors�t, k�nl�dva, sik�tva, meztelen csenddel,

h�tha van Isten ki m�g figyel s sz�nva elnyel.