A „bölcsesség szeretete” avagy a tudományos és spirituális költészet

A cím értelmezése

A filozófia szó jelentése az ógörög φιλοσοφία szóból ered, amelynek jelentése: „a bölcsesség szeretete” A sophia kifejezés, amelyet magyarra „bölcsesség”-nek fordítunk, eredeti jelentése szerint mesterségbeli tudást, ügyességet jelentett. Homérosz például az ügyes ács tudását nevezte sophiának,. Később (az i. e. 6. századtól kezdve) már azt az embert nevezik bölcsnek, aki az élet alapvető dolgaiban jártas. Jelen írásban valamilyen mesteri, vagyis már művészi szintre fejlesztett, a spiritualitáshoz szorosan kapcsoló tevékenységet megjelölő fogalomként használom. E fogalmat használom a vallásos irodalomból ismert szentekkel, a tudománytörténet képviselőivel, a világirodalom és a zenetörténet nagyjaival kapcsolatban is, mivel zsenialitásuk mozgatórugóját ebben az egy fogalmi meghatározásban meg tudom ragadni: „A bölcsesség szeretete”. Nincs is talán találóbb szó erre.

A bölcsesség szeretői

Amikor a tudománnyal, a zeneművészettel vagy a spiritualitással kapcsolatban költészetről beszélek, akkor költészet alatt a lét költészetét értem. E költészet képviselőit pedig a „lét költői” elnevezéssel tudom meghatározni. Hogy hogyan is lehet a különféle tudományterületek képviselőit egyetlen fogalom kereti közé szorítani? Egy egyszerű megfigyelés alapján. Ugyanis mindegyik személy életében, pályájában, munkásságában volt valami közös, mégpedig az, hogy ideig óráig, vagy tartósabban, de elérték az én nélküliség állapotát, illetve eszközként szolgáltak arra, hogy valami magasabb rendű értelem kifejezze magát.

Buddha, Krisna, Jézus, Arkhimédész, Marie Curie, Einstein, Eddington, Edison (és a sor még számos hírességgel folytatható), mind-mind ugyanarról az állapotról beszéltek a saját tudományterületükön, a maguk idejében és módján. A lét Egészét mind saját területükön keresztül tapasztalták meg és munkásságukban valamilyen módon azt is fejezték ki.

A tudományos eredmények közül nagyon sok egy olyan ihletett pillanatban született, amikor az adott terület képviselője teljesen feladta az éppen őt foglalkozató probléma megoldására vonatkozó minden elképzelését, mert gondolkodásában elakadt. Vagyis elérte személyes képességeinek határait. Már nem hitt abban, hogy az adott problémára ő személyesen megoldást tud találni. A megoldás pedig valamilyen meghatározhatatlan módon mégis megszületett. Az egyén feladta személyes törekvéseit és képességeibe vetett hitét, félretette a problémát és így elért egy olyan állapotot, amikor minden szándék nélkül összekapcsolódott valami olyan dologgal, mely meghaladja az én-t, az individualitást, túlmutat azon. Érvényes ez a fizika, a kémia, a zene, vagy a tudomány bármely más területére is.

A különféle vallások képviselői erre tudatosan törekedtek. Sőt különféle módszereket is fejlesztettek ki arra, hogy elérjék az én-nélküliség állapotát. Saját akaratukat össze akarták hangolni az Egésszel, a mindenség akaratával. „Megvilágosodott” állapotuk kulcsa abban rejlett, hogy felfedezték, hogy az „Egész” nem különbözik a „résztől”, vagyis, hogy minden és mindenki egy. Létezik egy olyasfajta akarat, mely a világmindenség egészét egy adott irányba tereli, s mely folyamatosan mozgásban van. Ez az akarat a vallás, a tudományok és a különféle művészetek képviselőin keresztül juttatja érvényre szándékait már az idők kezdete óta. Semmi sem történne meg, ha ő nem akarná. A tudományos felfedezések mibenléte abban áll, hogy a nagy felfedezők mindig akkor értek el áttörést saját területükön, amikor feladva egyéni törekvéseiket gondolkodásukban eggyé váltak az Egész, az „Egység” akaratával.

Ehhez persze saját tudományterületükön a legkiválóbb szakembereknek kellett lenniük, azt művészi szinten kellett űzniük. Hiszen csak akkor érhettek el az adott tudomány határáig, ha azt a legmesszemenőbben megismerték. Így voltak képesek átlépni egy adott határvonalon, így érhették el, hogy a Lét, az Egész, az Egység költőivé válhassanak. A határvonal átlépésének helyét és idejét sosem ők határozták meg, az mindig a Léttől függött.

A Lét költői

Ezek az emberek a határvonal elérése után váltak igazán tudományterületük költőivé. Pályájuknak kezdete és vége csak gyakorlati értelemben volt. Hiszen igazi pályájuk ott kezdődött el, amikor is eljutottak ahhoz a felfedezéshez, ami különlegessé tette őket. Viszont ekkor csupán egy olyan dologra jöttek rá, ami mindig is előttük volt, csak éppen az idő nem volt elérkezett arra, hogy azt meg is lássák. Ebben az értelemben nem beszélhetünk pályájuk kezdetéről és végéről sem. Miután egy-egy témakört illetően megvilágosodtak, ez a megvilágosodás a részükké vált, a továbbiakban ennek szellemében gondolkodtak. Kezdeti időpontként csak a felfedezés kezdetét tudjuk megjelölni, kérdés, hogy azt mennyire érdemes, hiszen csak a felszínen érdekes ez az adat. Mivel pedig a „megvilágosodás” állapotszerű dolog, megszűnésének időpontját nem tudjuk megjelölni, mert egy állandósult minőséget jelöl.

A különféle tudományterületek mind-mind ugyanannak az energiának a különféle megnyilvánulási formái. Éppen ezért a tudományok összefüggenek, nincsenek eltérő tudományok, csupán egy nagy összefüggő tudomány létezik. Bármelyik tudományterület vizsgálata kapcsán ugyanahhoz a forráshoz jutunk el, mivel a forrás célja is az, hogy a tudomány képviselőit elvezesse önmagához. A tudomány és a vallás vitatkozhat, ám a kutatási eredmények maximumán a kettő összeér, a tudomány felfedezi a különféle jelenségek mögött meghúzódó transzcendenciát. Esztétikájából adódóan pedig a „Forrás” más-más területeken tevékenykedő képviselői mégiscsak egy közös művészet megtestesítői. Van, aki a tudományosan meghatározott eredményekben hisz, van aki pedig a vallási igazságokat fogadja el, ugyanakkor a teljes kép az előtt tárul fel, aki a kettőt képes szintézisben látni, vagyis össze tudja hangolni az eltérő területek különböző megközelítéseit, de azonos tapasztalatait.

Mindazonáltal e „költők” zsenialitásának elismerése éppen úgy függ a befogadótól, mint magától a „szerzőtől”. Szükség van a befogadási hajlamra egy adott érték befogadásához. Minden publikációnak megvan a maga megfelelő helye és ideje. Az emberiség nagyjainak gondolatai mellett sokan elmenetek, más utakon kutatva boldogságuk kulcsát. Talán rendben is van ez így, hiszen nem mindenkinek ugyanaz az útja.

Megállapíthatjuk, hogy minden fontosat elmondtak már korábban is. Ha csupán a nagy gondolkodók egyik fő művének valamelyikét megszívlelte volna az emberiség, nem lenne szükség újabb és újabb gondolatiságra. De a csapongó és mindig új izgalmakra, kihívásokra szomjazó elmének új élmények kellettek. Nem volt elég számára maga az abszolútum, mindig egy tökéletesebb igazságot akart, mindig valami többet, elfeledve vagy figyelmen kívül hagyva azt, hogy az abszolútumnál nincs több. Az emberiség az elme fogságába esett a lélekben való elmerülést figyelmen kívül hagyva.

Jellemző dolog volt az is, hogy az emberiségnek mindig
valamilyen élő közegre, valami személyességre volt szüksége az
"igazság" befogadásához. Így tulajdonképpen ennek a személyességnek a betöltése az újabb és újabb köteteket publikáló személyek funkciója. A dolgokat mindig megújult formában közvetíteni az adott kor befogadó közönsége számára. Mindig voltak és lesznek nagy felfedezések és felfedezők. A Lét költői mindig jelen lesznek. Csupán egyvalami nem változik: az a fajta valóság, ami már a történelem elején is ott létezett az ember elérhető látókörében.

Felhasznált irodalom:

Arno Anzenbacher : Bevezetés a filozófiába,  Carthapilus kiadó 2001

Osho: Háború és béke – avagy benső világunk drámái, Amrita Kiadó Kft. 2006