Leírni vagy nem leírni? – avagy az értelem szavaiba veszett költészet

Az emberiség a rendelkezésére álló információkat története korai szakaszában csak vizuálisan jelenítette meg, szimbólumokat alkotott, ezzel fejezte ki mondanivalóját. Egy későbbi szakaszban a mondanivaló verbális utón is elkezdett terjedni. Az ember memorizálta egy adott dologra vonatkozó tudását, majd a kérdéses tudást dalokba, történetekbe ágyazta, és szájról szájra való közlés során, a hallás útján továbbadta. Legvégül pedig elkezdte leírni gondolatait. Tudását tehát ily módon kezdte el továbbörökíteni. Mi állhat a különféle közlési formák megjelenése és bevezetése mögött? Vajon miért lett rájuk szükség? Összefüggésbe hozható-e a közölni kívánt információ a közlés formájának kiválasztásával? Ezekre a kérdésekre egytől egyik választ kereshetünk az emberiség történetiségében és még inkább a különböző történelmi korokra jellemző gondolatiságában.

A téma kifejtése

Minél inkább visszatekintünk az emberiség történetiségének korábbi és korább szakaszaira, fokozott mértékű spiritualitással találkozunk. A „spiritualitás” szót itt nem feltétlenül vallási értelemben használom, inkább egy magasabb szintű szellemiség megjelöléseként. Az emberi szellemiség kialakulásának kezdeti idején még nagyon fontos szerepet játszott a spiritualitás. Ezt minden nép hagyományában megtaláljuk. A korai népcsoportok szellemiségének középpontjában nem az őket körülvevő világ tanulmányozása állt, hanem elsősorban egy azon túlmutató valósággal való kapcsolat megteremtése. Mondhatjuk erre azt, hogy persze, hogy ezzel foglalkoztak, mivel a körülöttük lévő világ törvényszerűségeiről fogalmuk sem volt, így azok működését különféle természeti erőknek tulajdonították. Ám azonban lehetséges egy másik megközelítés is: Lehet, hogy a korai időkben élő embert a körülötte lévő világ tudományos értelemben vett értelmezése nem is érdekelte. A korai ember önmagában és egy, az őt körülvevő világtól elvonatkoztatott spektrumban kereste a dolgok értelmét. Tehát kérdéseire a válaszokat nem csupán a szubjektív érzékelése által megfogható külvilágban kereste, hanem a köznapi érzékelésen túlmutató, magasabb szintű valóságban. Mivel az így tapasztalt valóságra nem talált az értelem alkotta nyelvezetben megfelelő kifejezést, ezért először szimbólumokban jelenítette meg tapasztalatait. Viszont a szimbólumok érthetőek is voltak számára, mivel azok egy olyan belső tapasztalás megjelenítései voltak, melyeket az adott korban mindenki értett.

Aztán ahogy telt múlt az idő, az emberiség egyre több időt töltött el a valóság eme terében, vagyis a földi viszonylatok között és meg is szokta azt. Így elkezdte kialakítani életrendszerét, mely segítségével kényelmesebbé, praktikusabbá tette életét. Életének még kényelmesebbé tétele érdekében elkezdte tanulmányozni a külvilágot, hiszen ki akarta azt ismerni ahhoz, hogy mindennapi igényeit kielégítse. Ezzel párhuzamosan azonban fokozatosan kezdett felhagyni önmaga „belvilágának” tanulmányozásával. Mivel időről-időre elveszítette tudását a magasabb szintű valóságról, közléseit egyértelműbbé kellett tennie, hogy azok mindenki számára, változatlanul érthetőek maradjanak és továbbörökítésük biztos legyen. A társas együttélés során kialakult a nyelv is, mint a közösség információcseréjének mindennapi rendszere, mely betöltötte a spirituális úton terjedő közlések hiánya okozta űrt. A közlés konkretizálódott, ugyanakkor egyszerűsödött is. Az elvontabb fogalmaktól, melyeket korábban csak képekben tudtak közölni és értelmezni, a verbalitás felé közeledett, mely egyértelműbb, kifejezi a mindennapi életre vonatkozó közlések lényegét, ugyanakkor a spirituálisabb tartalmak átadására is alkalmas az adott kor szükségleteinek megfelelően. Az üzenetközlés során azonban, mivel a közlési rendszer egyszerűsödött, elvesztek bizonyos tartalmak. Megjelentek a dalok, az énekek, tehát fontos szerepet kapott a hallás utáni tanulás. A tudásanyagot ekkor még nem írták le, hiszen mindenki meg tudta azokat jegyezi hallás útján is. Az emberiség aki ekkor élt, bár már vesztett spiritualitásából, részben megőrizte különleges képességeit, ezek egyike volt a kiváló memoriázálás. Az ekkor élt emberek akár több írott kötetre kiterjedő információmennyiséget meg tudtak jegyezni, csupán hallás útján.

Később, amint az ember még inkább racionalizálódott, vagyis a körülötte lévő világ fokozottan tudományosabb alapokon történő megismerésére törekedett, ismét lejjebb adott korábbi spiritualitásából, képességei romlottak, így már a memorizálásra sem volt képes oly mértékben, mint korábban. Korábbi tudása a körülötte lévő világon túli valóságról egyre inkább a feledés homályába veszett. Mindenesetre tapasztalatait továbbra is meg akarta osztani és őrizni a közösségen belül, ezért elkezdte azokat leírni.  Tehát megjelent az írásbeliség. Az írás már csak az értelemhez szólt. Míg korábban a képi, illetve a hang útján történő közlés lehetővé tett egy fokozottabb szimbólikusságot, az írásbeliség egyértelművé tett mindent. Mindazonáltal bevezetése következtében ismét rengeteg üzenettartalom veszett el, mely nem volt kódolható az írott nyelv kínálta rendszer elemeinek segítségével. A nyelvet az ember persze megpróbálta formálni, finomítani, hogy az minél tökéletesebb kifejezzen mindent, míg racionális elméjével egyre inkább az őt körülvevő világ felé fordult. A párhuzamos folyamat során azonban elveszítette azokat a spirituális tartalmakat, melyeket eredetileg a nyelvvel kívánt megformálni. Így a nyelv tökéletesítése és spiritualitásának kifejezése egy idő után keresztezte egymást és megállt egy szinten.

Mindennek következtében egy adott nyelv sosem lehet képes arra, hogy kifejezze a kezdeti spiritualitást, mivel az túlmutat az írásbeliség keretein. A nyelv egy olyan rendszer, amit az értelem hozott létre, a spiritualitás pedig egy olyan fogalom, mely már akkor is jelen volt az ember életében, amikor még nem is használt nyelvet. Ahhoz, hogy az ember kifejezőkészségében visszatérhessen a spirituális tartalmak kifejezésének képességéhez, ismét a konkréttól az elvont felé kell közelítenie. A kifejezés mind konkrétabb irányába egyszerűsödik és annál kevésbé képes megfogalmazni a megfoghatatlant. Éppen ezért, ha a valóság kifejezésének mind teljesebb kifejezésére törekszünk, annál inkább le kell bontanunk az adott kódrendszer, az írásbeliség esetében az írott nyelv határait. Ahogy a lehetséges kifejezési módok határait mind lebontottuk és túlléptünk rajtuk, csupán egy dologgal találjuk szembe magunkat: a kifejezhetetlennel. Bármi ami ennél konkrétabban jelenik meg közléseinkben, az már nem is erről szól, mivel a „kifejezhetetlen” tőle el nem választható tulajdonsága az, hogy kifejezhetetlen. Bármiféle kifejezésének kísérlete, már nem magát a fogalmat fogja kifejezni, hanem annak egy kevésbé teljes formáját. Így amennyiben a tökéletességet kívánjuk kifejezni, vagy bármi olyan dolgot, amit nem lehet, próbálkozásunk már az első mozzanatoknál megbukik. Csupán körülírni kísérelhetjük meg. Az írás funkciója pedig ebben az értelemben az lesz, hogy megszűntesse magát, vagyis elvezessen a kifejezhetetlenig. Érdekes kérdés az, hogy mi is történt az emberiség életében addig, amíg még a szimbólikus kifejezésig sem jutott el? Mondhatjuk erre azt, hogy primitív volt, de ott van ugyanakkor egy másik lehetőség: Nem próbálkozott a kifejezhetetlen kifejezésével, csupán megélte azt. A megismerés csúcsán már nincsen szükség a kifejezésre, mivel a „kifejezhetetlent” megismert ember tisztában van vele, hogy azt nem képes kifejezni. Ebből következően a kifejezésre törekvő embernek tisztában kell lennie azzal, hogy csak a kifejezés határáig tud valamit érzékeltetni és írásaival nem szolgálhatja a kifejezhetetlent, az egész,  csupán mindig valamivel kevesebbet annál.

Az emberiség történetének jelenlegi szakaszában már rengeteg felismerésen és felfedezésen túl van. A tudomány tulajdonképpen visszavezetni látszik az embert a gyökerekhez. A külvilág tökéletes elemzésének, megismerésének segítségével az ember az érzékelhető világ határait súrolja. A kutatás pedig egyre inkább az ember „belvilága” felé tereli a kutatót, mivel a külvilág határain túl csak azt találja. A konkréttól az elvonatkoztatott felé haladunk. Tudományos alapokon is felismertük, hogy mekkora hatása van az írott formán túl az auditív, és a vizuális közléseknek. Az agy bal agyféltekéjét megmozgató racionális, írott formán kívül, a jobb agyféltekét ingerlő auditív és vizuális, a képzeletre, az intuícióra, az emocionalitásra vonatkozó ingerekre. Ezek fontos szerepet játszanak a megismerésben és tanulásban. Közléseink egyre inkább képiek és auditívak is. A tanulás és megismerés csúcsán pedig a különféle szimbólumok és jelrendszerek elhagyása, az ember kifejezhetetlen „belvilágának” megismerése fog állni.

A nyelv szentesítése

Sajnos mostanra a hagyományos kereteken túlmutató gondolkodást megakadályozza egy gondolkodásbeli sajátosságunk. Mégpedig az, hogy közléseink során sokkal inkább egy adott kódrendszer szabályszerűségeinek betartásával foglalkozunk, mint magával a közölni kívánt üzenettel, a tartalommal. Ahhoz, hogy valakit meghallgassunk egyáltalán egy témakörben, elvárjuk tőle, hogy az adott kódrendszer elismert szaktekintélyének legyen. Amikor, például fizika témakörben hallunk vagy olvasunk egy állásfoglalást, rendszerint az érdekel minket, hogy az adott illető mire alapozza állításait és nem az, amit állít. Amennyiben az adott fizikus megszerezte fizikából a megfelelő szakképesítéseket, állításait más elismert szaktekintélyek állításaival támasztja alá, érdemesnek tartjuk arra, hogy figyeljünk rá. Így üzenetét elfogadjuk azért, mert jól ismert egy adott kódrendszer, látszólag hitelesen beszél a fizika nyelvén. Ugyanakkor lehet, hogy állításában téved. Ennek ellenére azt, aki nem rendelkezik az adott kódrendszerben valamifajta tudományosan elismert eredménnyel, meg sem hallgatjuk. Noha lehet, hogy állításában sokkal közelebb áll a valósághoz. Ebből következően, amíg túlságosan ragaszkodunk egy adott témakörben a kódrendszerhez, sosem ismerhetjük meg azt, ami azon túlmutat, így nem érkezik hozzánk el az üzenet egy része. Éppen ezért főleg az üzenetre kell összpontosítanunk és saját tapasztalataink alapján mérlegelni annak hitelességét, a helyett, hogy csupán egy kódrendszer ismerete alapján következtetnénk valamire. Az, hogy valakinek a neve mellett szerepel a titulus is, „egyetemi tanár”, még nem biztosíték semmire. Elgondolkodtató, hogy hány csodára ébredtek már rá például az autodidakta módón, önmagukat képző „tudósok”, vagy más néven, irodalmárok, fizikusok, orvosok, pszichológusok, akiket nem hallgattunk meg, vagy a tudomány képviselői kirekesztettek maguk közül, mivel valamilyen elismert kódrendszeren kívüli dolgot állítottak. A kódrendszerek ismerete magában hordozza a hozzájuk kapcsolódó gondolkodást, világlátást, beállítódottságot is. A kódrendszer használata egyben gondolkodásmód is. Viszont kérdéses, hogy annak mennyi köze van a valósághoz?! A közlésben az információ, a tudás átadása a fontos. Összességében a tudás átadásának, mint fogalomnak a fontossága megszenvedi azt a körülményt, hogy a közvetítésére használt kódrendszer képviselői között versengés alakult ki, mely figyelmen kívül hagyja az üzenetközlő tevékenység eredeti funkcióját, a tartalom közvetítését, helyettesítve azt a közlő erényeinek és ismereteinek hangsúlyozásával. Az üzenet önmaga egy személytelen dolog, számára teljesen mindegy ki közvetíti, ez egyedül a közlők és a befogadók számára fontos, akik azonban a versengés következtében a saját javukra torzíthatják az üzenetet.

A személyiségfejlődés és a nyelv

A Fejlődéslélektan tudománya kiterjedt információkkal rendelkezik arról, hogy mi is történik az emberrel az anyaméhben, a születése utána időszakban, kisgyermekkorban, serdülő és felnőttkorban, stb…ami a fizikai és mentális fejlődést illeti. Ám azt semmiképp sem tudjuk, hogy mi is történik egy emberrel spirituális szempontból a fogantatásától, egészen addig az időszakik, amíg a tanult nyelv által el nem kezdi kifejezni magát. A tanult nyelvnek viszont korlátai vannak. A nyelv mindig egy adott viszonylat, környezeti sajátosság, kultúra alapján tanítja meg az újszülöttet arra, hogy hogyan is kezdje el értelmezni és leírni az őt körülvevő világot. Nem tudhatjuk, hogy egy újszülött milyen spirituális tudás birtokában jön a világra, csupán arra derül fény később, amit megtanítottunk neki kifejezni. Egy adott nyelv tanulása során fejlődik ki a kisgyermek gondolkodása, idegrendszeri sajátossága, ám ez mindenképpen függ a környezeti ingerektől. A kisgyermek születésekor tulajdonképpen rengeteg dologra képes, éppen csak nem tudjuk róla, mivel nem tudja kifejezni. Aztán később megtanítjuk először a mozgásban, majd a beszéden, később az íráson keresztül történő kifejezésre. Ám kérdés az, hogy egy adott nyelvre, vagyis egy üzenetközvetítő kódrendszerre való megtanítása mennyiben korlátozza valós képességeiben. A gyerekként tanult üzenetrendszer hatása alatt fogja később megalkotni a világról alkotott képét is. A kezdetektől elsajátított nyelvre és környezeti hatásokra építi fel később azokat a kategóriákat, viszonyítási alapokat, melyek alapján a körülötte lévő világ dolgait rendszerezi, osztályozza. Az elsajátított rendszer alapján pedig a későbbiekben betölt egy a képességei alapján betölteni hivatott pozíciót a társadalomban. Gondolkodása, kategóriaalkotása egyéni életpályája során mindig fejlődik, folyamatos átalakuláson megy keresztül. Azonban a kategóriaalkotás csúcsán elérkezik egy olyan ponthoz, ahol a valóság jelenségeit már nem képes az adott nyelv szókészletével definiálni. Ráébred, hogy az eddig megalkotott kategóriákon túl és találhat valamit. Kialakított viszonyulásai, gondolkodásmódja, az eddig megalkotott kategóriák azonban egy olyan keretet adnak gondolkodásának, melyeken, ha túllép, szükségszerűen megbomlik a valóságról eddig alkotott képe. Ráébred, hogy az eddig tanultakat fokozatosan újra kell értékelnie, le kell bontania ahhoz, hogy világképébe mindazt beépítse, ami eddig gondolkodása határain túlmutat. Így szép lassan visszatér a gyökerekhez. Ahhoz a ponthoz, ahol eddigi világlátásának kezdeti pontja elkezdte kialakítani személyes valóságérzetét. Ekkor már képes lesz arra, hogy megváltoztassa azt, ami gondolkodásában idáig tévesnek bizonyult és megőrizze, ami hozzájárul világlátásának kiszélesítéséhez. Ekkor képessé válik kifejezni azt a kezdeti spiritualitást is, mely már születése pillanatában jellemzői egyike volt, csupán azt nem tudta kifejezni. A dolog iróniája tehát az, hogy az egyéni fejlődés során az embert pont a nyelv elsajátítása segíti és akadályozza is egyben abban, hogy a világról teljes és reális képet alkosson. Az embernek először ki kell alakítania az adott nyelv eszközei kínálta gondolkodásmódot, hogy később analitikusan felbontsa azt és kiválogassa azt ami valóságérzékelése szempontjából hasznos, illetve, ami újraértékelendő.

Kutatás a pszichikus jelenségek biológiai magyarázatának alapjain túlmutató irányok felé

A pszichológia, az emberi viselkedést, biológiai alapokra építő magyarázata viselkedésünket alapvetően az agyi tevékenységre vezeti vissza. Vagyis az összes viselkedésbeli funkciónk agyi tevékenység eredménye. Az emberi viselkedés minden egyes eleme egy meghatározott agyi, idegrendszeri területhez köthető. Amint az a terület sérül, az emberi viselkedés is megváltozik. Amennyiben a látásért, vagy a hallásért, vagy bármi másért felelős területek megsérülnek, látásunk, hallásunk, stb. romlik. E magyarázat tükrében tehát az ember normális működése csupán sérülésmentes agyműködést feltételez. Az agy az egészben úgy működik, mint egy szinte végtelenül bonyolult és praktikus gépezet.

A kérdés viszont az, hogy ezt a gépet mi hívja életre?! Hiszen áram nélkül még a számítógép sem működtethető, mely gépezet rendkívüli módon hasonlít az emberi agyhoz. Lehetséges és szükségszerű, hogy az emberi agy tökéletes működése nélkül a viselkedés funkciózavart szenved, azonban kérdés, hogy pusztán az agyműködés megmagyarázza-e az életet? Megszűnik-e az élet, ha az agyi tevékenység teljesen leáll? Az biztos, hogy az egyén viselkedésében változásokat tapasztalunk, vagyis fizikailag egyszerűen halottnak tekintjük, de valóban halottnak tekinthető-e az egész emberi lény, vagy csak a fizikális mivolta az?

Mi van akkor, ha az emberi csak csupán egy gépezet, mely segítségére van az élőlénynek abban, hogy fizikálisan meg nem tapasztalható mivoltát kifejezze? Az agyi funkciók ez esetben csatornák, illetve tolmácsközpontok, melyek fizikaivá fordítják át a kevésbé fizikait. Ezt a kevésbé fizikait nevezhetjük szellemnek is, az agy egyes funkcionális egységei pedig azok a csatornák, melyeken keresztül a szellemi átlényegül fizikaivá. Így a szellem úgy viselkedik, mint például a számítógép előtt ülő gépkezelő, aki a megfelelő gombokat leütve szellemiségét, a computer nyelvezetén keresztül megfoghatóvá manifesztálja. Ebben az esetben is érvényes azonban az, hogy ha a számítógép kezelője eltávozik a számítógéptől, vagy esetleg a számítógép véglegesen meghibásodik, megsemmisül, attól még a gépkezelő mivolta mit sem változik. Ő ugyanaz marad, ugyanabban a formában, nem szűnik meg.

Így arra is következtethetünk, hogy az agy és az ember minden fizikai megnyilvánulása csupán leképeződése a szellemnek. Természetesen durvább és egyszerűbb formában, mivel a szellem sokkal finomabb és megfoghatatlanabb önmagában, mint annak materiális leképeződése, az agyag. Viszont a megállapítás, hogy a szellem lehet az ember alapvető mozgató rugója megváltoztatja az ezzel kapcsolatos kutatások irányát is. A tudomány agytevékenységgel kapcsolatos felfedezései alapján rendkívüli aprólékossággal kiismertük, hogy azt, hogy az agy és a viselkedés milyen összefüggésben van. Arról viszont nem sokat tudunk, hogy a szellem és a viselkedés, a szellemiség és az agy pontosan milyen kapcsolatban is állnak egymással.

A megfogant magzat agyi struktúrája fokozatosan alakul ki. Fejlődése még a születése után is tovább folytatódik. Amíg viszont agyi működése nem teszi lehetővé teljes önkifejezését, nem is tulajdonítunk neki teljes értékű „értelmet”. Ugyanakkor ő szellemében változatlan, csupán a gép, mely ezt közvetíteni hivatott, még nem készült teljesen el. Viszont a gyermek fejlesztése teljes egészében a fizikai megnyilvánulásokra épül. Érzelmi és értelmi érettségét biológia érettségéhez kapcsoljuk. Amikor az agya teljesen kiépült és a gyermek elsajátította azokat a hatásokat, melyek alapján agya kiépül, személyiségét egészségesnek könyveljük el. Amint valamilyen probléma merül fel viselkedésében, rögtön biológia, vagy netán pszichológiai vagy is érzelmi és értelmi okokat keresünk, melyeket az egészséges fiziológiai működéshez kötünk. A gyermeket a szerint az elképzelés szerint neveljük,  hogy milyen lehetőségeket és korlátokat tulajdonítunk az agyműködésnek. Viszont a korlátok feltételezése nem enged túltekinteni az agyi tevékenység által magyarázható viselkedésen. A gyermek a biológia meghatározottságra alapozva sajátít egy el egy nyelvet, a nyelvvel pedig egyfajta világlátást. Ez determinálja későbbi gondolkodását is. Így míg gyermekként esetlegesen rendelkezett egyfajta szellemiséggel, amit akkor még nem tudott kifejezni, felnőtté válása során erről már sejtelme sincs. Teljesen biológia lény válik belőle. Ez pedig meghatározza az önmagához és a külvilághoz való viszonyát. Amikor viszont önmaga működését illetően már olyan szintű kérdések merülnek fel, melyek túlhaladják a biológiai magyarázatok határait, vagy tanácstalan marad, vagy elkezdi tanulmányozni, hogy mi van a fizikaiságon túl. Elkezdi kutatni a szellemet. Mindinkább felfedezi azt, kifejezésmódja annál szellemibbé válik, annál inkább eltávolodik a csupán fizikálistól. Ám mennyivel könnyebb lenne számára, ha szellemisége irányító mivoltának szellemében nevelkedne? Így mindenképpen érdemes a kutatásokat kiterjeszteni ez irányban is. Hogy az ember önkifejezése ne csak az agyi tevékenység által magyarázható értelemben vett „értelembe” merüljön ki, hanem szellemisége szempontjából meghatározható „értelmi” tevékenységben is. Így lesz egy adott önkifejezés először fizikai értelemben értelmi, majd szellemiben, míg végül az egyén megismeri önmaga legmélyebb lényegét, a lelket. Így szavai nem vesznek csupán a hagyományos megközelítésben vett „értelembe”, hanem túl fognak mutatni annak határain is, kifejezik szellemiségét.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába, Osiris Kiadó Kft, 2003

Atkinson és Hilgard: Pszichológia, Osiris Kiadó Kft. 2005

Kanizsai-Nagy Antal: Magyar irodalom II-III.

Michael Cole – Sheila R. Cole: Fejlődéslélektan, Osiris Kiadó Kft. 2006

Osho: Háború és béke - Avagy benső világunk drámái Örökérvényű

konfliktuskezelési megoldások a Bhagavad-Gítá nyomán, Amrita kiadó 2006.

Vekerdi József * ford.: Bhagavad-Gítá : A Magasztos szózata, Terebess Kiadó 1997.