2010-ben szeretnék közzétenni egy amolyan "Füveskönyv" jellegű kötetet., persze lehet, hogy előbb is kész lesz. Megírása folyamatban van. Bizonyos részeit, ismeretterjesztés képpen az oldalon is elérhetővé teszem. Azzal kapcsolatban, hogy miről is szól egy füveskönyv, Márai Sándor szavait tudom idézni:
"Arról, mi célja e könyvnek:
Olvasó, ez a könyv szeretne õszinte lenni. Egy ember írta, kinek tudása szerény és véges. Nem akar mást ez a könyv, mint mind a megszámlálhatatlan könyvek, melyek a régmúlt és félmúlt idõben beszélni akartak az ember sorsáról a világban. Szeretné elmondani egy ember, hogyan kell lakni, enni, inni, aludni, betegnek lenni és egészségesnek maradni, szeretni és unatkozni, készülni a halálra és megbékélni az élettel. Nem sok ez, mert az ember általában s e könyv írója különösen keveset tud csak önmagáról és a világról. De emberi feladatnak elég. Többre nem is vállalkozhatunk az életben. Ez a könyv tehát õszinte lesz, olvasó, s nem eszmékrõl és hõsökrõl beszél majd, hanem csak arról, aminek köze van az emberhez. Írója nem tanítani akar, amikor e könyvet írja, hanem tanulni. A könyvekbõl akar tanulni, melyeket elõtte írtak a bölcsek és a beavatottak, az emberek életébõl akar tanulni, amennyire azt megfigyelni és megértenie sikerült, az élet jeleibõl akar tanulni, tehát a betûbõl, az emberi szívbõl, a füvekbõl és az égi jelekbõl egyszerre. Mert mindez együtt alakítja az emberi sorsot. Nem tudós könyv ez, csak olyan, amilyent az elemiben tanítanak. Aki írta, nem ismeri a feltétlen igazságot és gyakran téved a részletekben. Mert ember. De keresi a feltétlen igazságot, s nem röstelli, ha téved a részletekben. Mert ember. Olyasféle lesz hát ez a könyv, mint a régi füves könyvek, melyek egyszerû példákkal akartak felelni a kérdésekre, mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyta az Isten. S aki jobban tudja, mondja jobban.
...és akkor jöjjön az ízelítő:
Az általános igazságról és ember mindennapi létének tudatszintjéről:
Hogy mi az igazság? Egyáltalán megtapasztalhatjuk-e? Hmmm… Amennyiben alaposabban megfigyeljük az ember átalános éber állapotban produkált érzékelési szintjét, megfigyelhetünk egyfajta ilyenkor fellépő igazság érzetet is, vagyis, hogy az ember általában tudatában van egyfajta igazságnak. Hogy miféle ez? Univerzális, Isteni? Semmiképpen sem. Akkor hétköznapi és emberi? Nem semmiképpen sem. Ez egy olyan fajta igazság, amiről az ember érzi, érzékeli, hogy túlmutat rajta, ám azonban az mégsem szól az Istenről, inkább egyfajta erkölcsi lelkiismeret jelleggel bír. Vannak olyan kérdések az életben, melyekre az ember esendősége és tökéletlensége következtében nem képes egymaga válaszolni, ugyanakkor az e kérdésre adott vallási válaszokat pedig túl szélsőségesnek, és kevésbé logikusnak, irracionálisnak bizonyíthatatlannak tartja. Ezek olyan szélsőségei az egyes válaszadási kísérleteknek, melyek által sokan nem kapnak választ kérdéseikre. Létezhet azonban egy olyan emelkedettebb, azonban mégis még emberi gondolkodási szint, ahol reális, de nem az ember korlátozott gondolkodásán alapuló válaszokat adhatunk olyan kérdésekre, melyek akár a vallás tárgykörébe is beletartozhatnak, úgy hogy mindez reális. Mindez felveti a lehetőséget, hogy az igazság, vagy a pusztán emberi értelemben vett igazság, nem az ember átlag gondolkodási képességének szférájában található, de nem is az Isteni magaslatokban, hanem a kettő között, egy emelkedettebb éber, vagy akár relaxáltban állapotban fellépő tudat- , erkölcsi – és lelkiismereti szinten, amit az ember elérhet, megközelíthet, ez azonban nem zárja ki egy olyan erő beavatkozását, amit akár Istennek is nevezhetünk, de legáltalánosabb megfogalmazásban egyfajta megfigyelhető törvényszerűség nyilvánvaló jelenléte.
A szeret minőségéről
Végül is hányfajta szeretet van? Csupán egyetlen, mely megjelenésének sokszínűségét tekintve különböző, vagy többfajta és az emberiség azért képtelen a boldogságra, mert a többfajta szeretetből akar egyetlen fajtát csinálni, ami mindenkire érvényes?! Vagy netán a szeretetnek nincs is valódi köze a boldogsághoz?! Nyilvánvalóan nem lehet két vagy több embert ugyanazzal a szeretettel és szeretési móddal szeretni. Mi sem vagyunk rá képesek és nekik is másra van szükségük. De vajon mitől függ szeretetünk mélysége? Van, akit azért szeretünk, mert szimpatikus tulajdonságai alapján egy számunkra kellemes társaságot képviselő személynek ítéljük, mást akkor is szeretünk, ha legtöbb tulajdonságát nem is tartjuk kívánatosnak. Az iránta érzett szeretetünket nem tudjuk megmagyarázni. Szeretetünk keletkezésének időpontját nem vagyunk képesek időben hová helyezni. Ismeretlen emberek iránt ébred szeretetünk, mely később a legmélyebb kötődés lesz. Ennek elmúltával pedig megint ismeretlenekként válunk el egymástól. Vajon nem-e lehet az, hogy egy idegen iránt kialakuló szeretetünk pusztán remény?! Kérdés, hogy a titokzatos idegenben legféltettebb vágyaink megtestesítőjét látjuk-e csupán és ezért válik számunkra fontossá, vagy valóban megszeretjük-e őt?! Azok közül, akiket valaha szerettünk, vannak akiket elfelejtünk. Vannak, akiket igen könnyen és vannak akiket nehezebben. Másokat sosem felejtünk el. Node min múlik ez? Néha a dolgok csak pillanatokon múlnak…Néha csak egy döntés kérdése, hogy kit szeretünk és kit nem. Előfordul, hogy megtudjuk, hogy mi lett volna, ha nem múlik el valaki iránt a szeretetünk és van olyan hogy sosem. No de, valóban a realitást ismerjük-e meg? Sosem tudhatjuk, hogy melyik lépésünkkel követünk el hibát és sosem tudhatjuk meg, hogy csak azt hisszük-e, hogy hibát követünk el, pedig a végén kiderül, hogy nem, vagy tán ki sem derül…, de nem követünk el hibát.
A tapasztalatokból levont következtetéseinkről
Életünk során szerzett tapasztalataink összességéből bizonyos következtetéseket vonunk le az élet dolgaira vonatkozóan. Minél több alkalommal fordul elő egy kimenetel életünkben egy adott szituáció során, annál biztosabbá válunk abban, hogy az ilyen és hasonló szituációk milyen valószínű kimenetellel bírnak. Legközelebb, ha hasonló szituációval találkozunk, nagy bizonyossággal számítunk egyfajta kimenetelre. Azonban az újabb szituáció ismét alakíthatja tapasztalataink statisztikáját az adott kérdésre vonatkozóan. Minden egyes alkalommal, amikor ugyanazzal a szituációval találkozunk két lehetőség áll előttünk: Előfordulhat, hogy az addig tapasztaltak ismét megerősítést nyernek és véleményünk nem változik, azonban előfordulhat az is, hogy korábbi tapasztalataink nyomán kialakult véleményünk ezer százalékosan megcáfolódik és ilyenkor pár perc alatt megdőlhet a hitünk, melyet egy adott dolog iránt tápláltunk. Ezért kialakult következtetéseinkben, véleményünkben sosem lehetünk teljes mértékben biztosak, mert azok bármikor megdőlhetnek. Mindig fenn kell tartanunk tévedésünk lehetőségét és készen kell állnunk beállítódásaink újraértelmezésére is annak érdekében, hogy hitrendszerünk megdőlése ne okozzon drasztikus lelki sérülést. Sajnos előfordul olyan is, hogy az ember úgy védekezik ez ellen, hogy a kapott eredménytől függetlenül úgy fordítja le magának élményeit, hogy azok mindenképpen régebbi feltevéseit igazolják, amennyiben azonban az igazságot keresi, ily módon csak egyre távolodik tőle. Mondhatnánk erre azt, hogy hát akkor minket nem érdekel az igazság és nem foglalkozunk az egésszel…Ámde van egy dolog, amitha figyelmen kívül hagyunk, ha nem, nem változik: a lelkünk tart valahova és útja során az igazság keresése szolgál számára iránytűként a cél eléréséhez, utazása megkönnyítéséhez.
A valóság természetéről és a hitről
Mindent egybevéve valójában csak egyfajta valóság van: amiben hiszünk. Ha az álmainkban hiszünk, azok válnak valósággá, ha a megalkuvásban hiszünk, az lesz a valóságunk! Hogy melyikben érezzük jól magunkat, a mi döntésünk.
A megbocsátás és az elfogadás különböző és azonos természetéről
Amikor elfogadunk dolgokat, nem feltétlenül bocsátjuk is meg vagy ha megbocsátunk, nem feltétlenül fogadunk el dolgokat. Persze létezik olyan is, hogy valaki képes megbocsátani és elfogadni is valamit, de még inkább létezik az, hogy a kettőt összetéveszti egymással. Mi is a különbség a kettő között?! Megbocsájtani végső soron annyit jelent, mint megérteni valakinek a tettét és ezért elnézőnek lenni vele szemben. Az elfogadás azt jelenti, hogy elfogadjuk a tettet, mint viselkedést, elfogadjuk azt, hogy megtörtént, de ez nem egyenlő azzal, hogy egyet is értünk vele. A tettekkel való egyetértést gyakran összetévesztjük a megbocsájtással. Sok esetben azt láthatjuk, hogy amikor valaki a megbocsájtásunkat várja, azt szeretné tőlünk, hogy elfogadjuk azt, ahogyan ő igazolja a tettét. Szeretné mentesíteni magát tettének súlya és felelősége alól, ezért magyarázatokat keres rá, és megbocsájtásunk megnyilvánulásaként azt várja, hogy magyarázatát megértsük és elfogadjuk mentségként. Azonban a valódi megbocsájtáshoz nem kell egyet értenünk mások tetteivel, csupán tekintetbe kell vennünk esendőségüket, azt, hogy nem tévedhetetlenek és hogy hozzánk hasonlóan hibákat követnek el, mert ilyen az emberi természet. Amikor valaki hibát követ el, a mellett, hogy netán szembesítjük ezzel, nem helytálló gondolat, hogy ezért büntetnünk is kéne. Amennyiben azt szeretnénk, hogy az illető tanuljon hibájából és azt kijavítsa, sokkal energia teljesebb eszköz a könyörület, mint a megtorlás. Az ember a könyörület hatására megnyílik a felé, hogy belássa hibáit, mivel érzi, hogy annak ellenére, hogy nem tévedhetetlen, mégis elfogadják és szeretik, tehát hibái ellenére sem taszítják el. Ez erőt ad neki és így hajlandó válik megnyílni a szükséges változások végrehajtásának irányába is. Ellenben a bűntető jellegű reakciók bezárják a másik felet, általuk a velünk szemben álló fél sértettséget érez és saját hiábavalóságát éli át. Két fontos szempont merül fel tehát: Egyrészt, ha valaki hibázik vagy megsért bennünket, fontos odafigyelnünk arra, hogy ne ítéljük el, mivel mi is követünk el hibákat, ebből adódóan nincs igazán jogalapunk megítélni mások tetteit. Másrészt azonban, ha már mindenképpen szükségét érezzük annak, hogy felhívjuk a másik fél figyelmét arra, hogy hibát követett el, minden eszközzel éreztetnünk kell vele, hogy nem személyiségét utasítjuk el, hanem pusztán tettével nem értünk egyet. Amennyiben erre nem vagyunk képesek, ne ítélkezzünk!"
Azokról, akik nélkül nem tudunk élni
Nincsenek olyanok, akik nélkül nem tudunk élni, csak olyanok vannak, akik nélkül nem érdemes. Valaki onnantól válik fontossá számunkra, hogy tudomást szerzünk létéről. Azonban azt megelőzően is éltünk nélküle valahogy, így tehát utána is képesek vagyunk erre. Ezzel viszont még nem zártuk ki a kérdéskör minden kimeneteli lehetőségét, ugyanis vannak olyanok, akikkel valamilyen megfoghatatlan dolog következményeként olyan lelki kapcsolatban vagyunk, hogy nem vagyunk képesek tőlük elszakadni. Aki nélkül „nem tudunk” élni, attól egyszerűn nem is szakadunk el. Ha valamilyen körülmény mégis elszakadásra késztet, az elszakadás csakis térbeli és fizikai lehet, mert lélekben nem tudunk tőle elszakadni, s a másik hiánya elviselhetetlenné teszi számunkra az életet. Ilyenkor is tovább élünk, de már nem ugyanabban a minőségben. Bekövetkezik valami, amin pillanatnyilag vagy tartósan nem tudunk változtatni és ez megváltoztat bennünk valamit, amitől a dolgok sohasem lesznek már ugyanolyanok, mint az előtt. Azokhoz, akiktől elszakadunk ám van velük lehetőségünk a fizikai újratalálkozásra, visszatalálunk, ha ők olyan emberek életünkben, akiktől nem érdemes elszakadnunk és van, akikkel nem találkozunk már soha többet ebben az életben. Azok hiányával, akikkel már fizikailag sincs lehetőségünk találkozni, együtt kell élnünk, annak minden elviselhetetlen érzésével együtt, szem előtt tartva, hogy semmi sem vész el, csak átalakul. A dolgok minőségileg folyamatosan változnak, de el nem vesznek. Nyitott szemmel kell járnunk ahhoz, hogy észrevegyük, a dolgok csupán minőségileg alakulnak át, de nem veszítjük el őket.
A lelkiismeretkeltésről
A lelkiismeretkeltés gyakran alkalmazott eszköz emberi kapcsolatainkban. Általában arra használjuk, hogy elérjünk általa valamit. Ez lehet egy hatalmi helyzet kivívása is, a másik feletti uralom megszerzése, ugyanakkor lehet valamilyen tanítási jellegű célzata, oly módon, hogy általa megpróbálunk valamit megértetni a másikkal. A lelkiismeretkeltésnek van aktív és passzív formája. Az aktív formában az egyik fél nyíltan büntetni próbálja valamivel a másikat, hogy az jobb belátásra térjen. A büntetés lehet, verbális, fizikai, tárgyi, stb…A passzív lelkiismeretkeltés esetében többnyire arról van szó, hogy valaki a szeretetmegvonás eszközével próbálja meg befolyásolni a másik felet. Jobbik esetben nem erről van szó és az illető viselkedése pusztán szeretetmegvonást sugall, ugyanakkor szándéka szerint ő egyszerűen csak passzív, időt hagyva a másik félnek, hogy belásson valamit. Mindazonáltal a lelkiismeretkeltés, nem mindig a legmegfelelőbb eszköz és egyoldalúan alkalmazva, hosszútávon nem is kifizetődő, mert a másik félben megfelelési kényszert vált ki, tartóssá válva pedig a félelem kondicionálásához vezet. Ugyanis, ha a másik fél folyamatosan azt érzi, hogy nem tud megfelelni valaminek, bármit is tesz, az egy idő után irracionális félelemérzetet kelt, végül pedig elhidegülést. Ennek következménye pedig az lesz, hogy az illető egy idő után már nem is akar megfelelni és nem veszi fel a lelkiismeretkeltést. Ezért törekedni kell, hogy a lelkiismeretkeltés egyensúlyban legyen az olyan helyzetekkel, amikor nyílt kommunikációban tisztázódnak kérdések, mivel ez gyakran hozzájárul az adott kérdés tisztázásához. A nyitott és elfogadó légkör biztosítása megnyitja az embert gondolati és lelki értelemben is, ezzel szemben az elutasító vagy büntető jellegű magatartás, mely egyoldalúan nem enged nézőpontjából, egy idő után sokkal kevésbé vezet eredményre.
Az emberiség három sajátjáról:
egy felsőbb hatalomnak való engedelmes szolgálatról, az uralkodási vágyról, és a szelekciós kényszerről.
Az ember a történelem során mindig meg akart felelni valamilyen felsőbb hatalomnak. A vallási alapú társadalmakban ez Isten volt, a világi igazgatási rendszeren nyugvó felépítményekben pedig az állam vagy a kormány, stb…A társas együttélés és annak időről időre végbemenő bonyolódása szükségessé tette egy olyan egységesítő szabályrendszer létét, melyet egy felsőbb hatalomra hivatkozva a helyi intézményrendszer érvényesített. Azonban megfigyelhető, hogy olyan körülmények között, amikor ilyen éppen nem állt fent, fellépet az arra való igény a társadalom részéről és nem elsősorban a társadalmi rend biztosítása érdekében. Az ember mivoltában jelenlévő társadalmi hierarchizálódási igény és a felsőbb hatalomnak való engedelmesség generálta azt. Vagyis a társadalom egyes tagjainak szükségük volt arra, hogy uralkodhassanak, másoknak pedig arra, hogy követhessenek valakit és ezt főként valamilyen szabályrendszer, vagy ideológia alapján tehessék. Ebben a tekintetben az aktuálisan követett szabályrendszer építő vagy destruktív jellege csupán másodlagos szempont volt. Mindig élt bennünk az alapvető igény, hogy valami felett hatalmat gyakoroljunk. Az ember egyik legbenső késztetése az uralkodásra való törekvés. Ennek megvalósítására szolgáltak azok a teljes társadalmi részvételre igényt tartó rendszerek, melyek egy hierarchikus formában biztosították a társadalom egyes tagjainak uralmi helyzetét. A hierarchikus rendszerekben, a ranglétra legalsó szintjét leszámítva mindenki uralkodhat valakin. A hierarchia szintjeinek sora, pedig a földön lévő fajok számát tekintve szinte végtelen. A hierarchizáltság nem csupán uralmi helyzetet teremtett a társadalom különböző rétegei számára, de ugyanakkor szelekciós lehetőséget is biztosított. Az emberben mindig élt a vágy, hogy kihangsúlyozza egyediségét, másoktól való különbözőségét, sok esetben felsőbbrendűségét. Az ember szereti azt hinni, hogy szebb, jobb, bölcsebb, okosabb, stb…másoknál, mivel úgy tartja, hogy ennek megléte esetén a nála gyengébb képességűeket az uralma alá hajthatja. Amikor erre nem talál gyakorlati indokot, ideológiai alapon hajtja végre a megkülönböztetést. Azonban a szelekciónak, egészen a kezdetektől, valójában egy más funkciója volt, mégpedig az, hogy hivatott volt kiszűrni a társadalom közösségi életére károsan ható egyéneket. Akik a társadalomra veszélyt, vagy fenyegetés jelentettek például azért, mert fosztogattak, gyilkoltak, stb…, ki lettek szelektálva, mint nemkívánatos elemek. Erre minden társadalomban szükség is volt, hogy a társadalom ne „fertőződjön” meg és fennmaradjon egy olyan „minőségi összetétel”, mely az egészséges fenntarthatóságot, békét, harmóniát, stb… biztosítja. Azonban az idők folyamán ez a szelekció vesztett realitásából. A modern kor felé haladva azt láthatjuk, hogy vannak bűnösök, akik megússzák a büntetést, és vannak ártatlanok, akiket különféle ideológiákra hivatkozva megpróbálnak eltörölni. Mindezt, a történelem folyamán jobban és jobban fellazuló szabályrendszerek felhígulása tette lehetővé. Ugyanazokért a bűntettekért enyhébb büntetések járnak most, mint mondjuk 1000 éve és a modernkori liberalista hozzáállás következtében elmosódtak a bűntetés hierarchizáltság határai. Egy bűnös ártatlansága a megfelelő érvek és bizonyítékok segítségével bizonyítható a bíróságon, míg egy ártatlan ember ugyanott veszíthet. A bűnösség és az ártatlanság határai manapság olykor már elkülöníthetetlenül mosódnak össze. A leginkább sajnálatos az, hogy mindennapi kapcsolatainkban is jellemző ránk az uralmi helyzetre való törekvés és a szelekciós hajlam.
Arról, hogy ki okozza a csalódásainkat
Hitünket és a különféle helyzetekhez való viszonyulásunkat valójában mi választjuk meg. Csalódásaink során végső soron nem hagyatkozhatunk a környezetünk hatásira, hiszen nem a környezetünk határozza meg, hogy hogyan viszonyuljunk dolgokhoz. A minket körülvevő emberek a sokszor csupán a maguk szempontjait figyelembe véve cselekszenek és előfordul, hogy a legkevésbé sem szándékoznak megbántani minket. Előfordulhat, hogy nem is sejtik, hogy mi bánt meg bennünket és mi nem. Még ha kímélni is próbálnak minket, reakcióinkat sok esetben nem tudják kiszámítani és a maguk módjára cselekszenek. Így csalódottságunkat és annak mértékét valójában személyes alkati sajátosságaink döntik el, amihez környezetünknek sok esetben, közvetlen nem sok köze van. Éppen ezért felelőségre vonásuk sem túl indokolt, sőt azt eredményezheti, hogy a másoktól várt bocsánatkérés helyett, inkább mi szorulunk bocsánatkérésre, mivel a körülöttünk nem feltétlenül direkt bántanak minket, azonban mi valós, vagy vélt sérelmeinkért cserébe tudatosan szeretnénk fájdalmat okozni nekik. Ám ez az, amit a legritkább esetben látunk be. Az embert nem kötelezi senki arra, hogy a másik szavaira alapozva építse fel egy párkapcsolattal összefüggő hitét, éppígy a másik felet sem kötelezheti arra semmi, hogy nézetei megváltoztatása esetén számonkérésben és bűnbánatban legyen része. A kapcsolatokat a másik szeretetére és nem az ígéretei által keltett hitre lehet csak alapozni. Csalódásaink mindig éppen csak akkora mértékűek, amennyiben egy kapcsolatot a hitre és nem a szeretetre alapozunk.
A lelkünkhöz való közelkerülésről
A fogalom alatt azt értem, hogy mind közelebb és közelebb kerülünk számunkra a mindennapokban általában nehezen hozzáférhető lelki és szellemi szféráinkhoz. E tekintetben általában két lehetőség áll előttünk. Egyrészt van, aki csak krízishelyzetek által tud magához közelebb kerülni, mások tudatosan keresik az önmegvalósítás lehetőségeit. Mit jelent ez? Lelkünk szféráinak mélyebb rétegeinek eléréséhez a köznapitól eltérő intenzitású ingerekre van szükségünk. Mivel ezek nem olyan területek, melyeket általában használunk, elérésükhöz sem elegendőek az átlagos ingerek. A léleknek szüksége van rá, hogy törődjenek vele és hogy igényei ne csak lappangva létezzenek, hanem azok felszínre törhessenek. Ezt egy olyan érzékeny és ráhangolódott helyzetben tudjuk elérni, amikor tudatunk fogékonnyá válik, ráhangolódik a lélek rezdüléseire. Ezeket egyes az olyan önmegvalósítási folyamatok által, mint például a tai chi, a jóga, vagy a különféle vallási erkölcsi elvek betartása, tudatosan keresik. Ők a lelket, a testet és a szellemet egy állandósult állapotot produkáló síkra igyekeznek összehangolni, amire a léleknek és a fizikainak egyaránt szüksége is van. Mások azonban nem törődnek ilyesmivel. Nem hisznek Istenben, az önmegvalósításban, netán még a matérián túlmutató szellemben sem…Ők inkább a tudományokban, a materiális jelenségekben és saját döntéseikben illetve cselekvéseikben, stb…hisznek. Ez mindenkinek a maga joga és döntése. Azonban egy dolog mellett nem tudunk elmenni ebben a tekintetben: nekik nincs eszközük arra, hogy lelküket és szellemüket összehangolják a fizikaival. Viszont az élet produkálta helyzetekben való pontos helyzetfelismeréshez és a megoldások megtalálásához szükség van mindháromra. Az ember valamiért fizikai, szellemi és lelki lénynek lett megalkotva. Azokat az embereket, akik önszántukból nem törődnek a lelkükkel, az élet krízishelyzetek teremtése által kényszeríti arra, hogy kapcsolatot teremtsenek mivoltuk bensőbb alkotóival. Válsághelyzetekben az ember értékrendje átalakul, nézőpontjai változnak, olyan dolgokra figyel oda, amire tán korábban nem…. Van, aki így tanul, van aki úgy…A léleknek szüksége van a matéria figyelmére és fordítva, az élet pedig megtalálja azokat a helyzeteket, melyek hatására ez a kapcsolat létrejön. A lelkünkre való odafigyelés és az életünkben előforduló krízishelyzetek csökkenése egyenesen arányos.
Arról, hogy igazságos, szép és rendezett-e a világ
Legtöbbször, mikor sorscsapások érinek minket, elgondolkozunk…Ilyenkor a világot és a Teremtőt igazságtalannak tartjuk, mert azt gondoljuk, hogy bár mi a magunk részéről mindent megtettünk egy adott szituációban, a dolgok mégis elromlottak. Olykor úgy véljük nem volt befolyásunk a dolgokra, azok mégis balul sülnek el. Rendszer után kutatunk, mely magyarázatokkal szolgálhat a minket ért csapással kapcsolatosan. Elgondolkozunk azon, hogy van-e az életben egyáltalán szép dolog. Vagyis a szituációt tartjuk szem előtt s nem magát a folyamatot. Az események sorának okait keressük. Csupán egyetlen dolog nem jut eszünkbe: Mi van akkor, ha az életben nem az a törvényszerűség, hogy ha valamit teszünk azért feltétlenül egy meghatározott eredmény jár? Mi van akkor, ha létezik egy másfajta, transzcendentális rendszer? Mi van, ha ez a rendszer, bizonyos szempontból tetteinktől függetlenül is ugyanúgy működik? Ha a sorscsapásaink részei egy jól kidolgozott rendszernek? És csupán mi akarunk erőfeszítéseket tenni a rendszer működése ellen, a rendszert tetteinkben és azok eredményeiben kutatva? A sorscsapásokat végső soron mi mérjük magunkra, mert azok valójában önmagukban csak események. Attól lesznek csapások, amilyennek megéljük őket. A rendszer szépsége a működésében rejlik és nem abban, hogy mindig csak kellemes dolgokat profitálunk belőle. Lehet, hogy bármit teszünk, hiába tesszük, mert bizonyos dolgoknak egyszerűen meg kell történniük. Ebből a szempontból tehát elképzelhető, hogy rossz megvilágításból próbáljuk megmagyarázni a dolgokat. Ha élvezzük a rendszer működésének megfigyelése okozta csodálatunkat, sok olyan keserűségtől mentesíthetjük magunkat, amit sorscsapásnak élünk meg. Cselekszünk, de a dolgok történnek is velünk… Talán ilyen az élet dinamikája.
AJÁNLOM AZ OLDALT
